„A világ sora most már sok ezer év óta változatlanul folyik, nemdebár? És az egyetlen dolog, amit az ember az állatnyelvből ért, annyi, hogy ha a kutya a farkát csóválja, ezzel azt akarja mondani, hogy jókedvem van!" - írta Doktor Doolittle és az állatok című könyvében, 1955-ben Hugh Lofting. A világ sora azóta is nagyjából változatlan, és valljuk be, a helyzet a mai napig nem lett sokkal jobb. Léteznek persze etológusok, akik ismerik az állatviselkedés rejtelmeit, ám a gyakorló ebtartó még mindig lényegesen kevesebbet ért meg négylábú társának beszédéből, mint a kutya a miénkből.

Természetesen senki sem születik tudósnak - a tudást meg kell szerezni. Sok évnyi gyakorlás után persze összegyűlik az embernek némi tapasztalata, ám a kezdő kutyatartó rögvest a mély vízbe kerül, mihelyt hazaviszi a kedves kis gombócot - és persze ilyenkor lenne szüksége a legtöbb ismeretre, hiszen a kutyával való egész későbbi kapcsolatát az első néhány hónap fogja meghatározni. Hiába gyűjti utána éveken át a tapasztalatokat: kölyökkorban félrenevelt kutyája nem fog három-, öt- vagy tízévesen megváltozni. Ráadásul azt a képet, amelyet ilyenformán kialakít magában a kutyáról, sajnálatos módon el fogja torzítani az a körülmény, hogy a modellt nem szakszerűen felnevelt, kiegyensúlyozott, természetes viselkedésformáit mutató egyed szolgáltatja, hanem akaratlanul is elrontott, téves viselkedési sémákat mutató állat. A legjobb példa erre az az ebtartó, aki kölyökkorában óvatosságból (hiszen a kiskutya „még nem engedelmes") állandóan megkötve tartja kedvencét, később pedig azért nem engedi el, mert verekedős - és magától sohasem fog rájönni, hogy az összefüggés fordított: a kutya attól lett agresszív, hogy mindig pórázon van.

A lelkiismeretes, elszánt kezdő persze könyvtárnyi szakirodalmat vásárol, ami rendjén is van, hiszen a könyvekből, újságokból értékes ismeretek nyerhetők, ám ez önmagában nem elég. Hiszen ha a tudást meg lehetne szerezni pusztán olvasás útján, felesleges volna iskolába járni: elég lenne megvásárolni a tankönyveket! Ha valami nem teljesen érthető, a könyvet nem lehet kérdésekkel ostromolni, nem beszélve arról, hogy itt élőlényekről van szó, ami magában hordozza azt a lehetőséget, hogy óriásiak lehetnek az egyedi különbségek - minden kutya más és más, akárcsak az emberek. Az a módszer, ami az egyiknél bevált, csődöt mondhat a másiknál.

A kutyaiskolákban az ebek mellett a kezdő gazdák is oktatásban részesülnek, ami nemcsak magára a sporttevékenységre van hatással, hanem a hétköznapokra is. De mit tegyen az, akinek ideje, egészségi állapota vagy bármely más körülmény nem engedi, hogy rendszeres kutyakiképzésben vegyen részt? Végtére is a legtöbb városi kutyát nem sportcélból hanem egyszerűen csak társként tartják! Szerencsésnek mondhatja magát az a „zöldfülű", akinek sikerül összebarátkoznia egy igazán nagytudású „kollégával", s a napi séták során kifaggathatja; ha erre nincs lehetőség, akkor szegény kutya bizony kísérleti nyúl marad. Még reménytelenebb a házőrző eb helyzete: vele többnyire nem sétál senki, így még az esélye sincs meg annak, hogy akár a gazdája, akár ő maga elleshessen néhány fortélyt - ki-ki a saját tapasztaltabb fajtársaitól.

A világ tele van veszélyforrásokkal, s az ember számtalan módon igyekszik kiküszöbölni ezeket, csökkenteni a baleset kockázatát. Mostanában - amúgy pestiesen szólva - „a csapból is az folyik", hogy milyen veszélyt jelenthetnek a fegyelmezetlen, helytelen viselkedésű kutyák a környezetükben élő emberekre, elsősorban a gyermekekre. Mi, kutyások persze úgy véljük: ezt a veszélyt eltúlozzák, ám ha nem így van, akkor a dolog mögött óriási ellentmondás rejlik. Más olyan tevékenységek, amelyek veszélyesek lehetnek, csak engedéllyel végezhetők, valamiféle tanfolyam elvégzése után. Az ember nem vezethet jogosítvány nélkül autót vagy motorcsónakot, nem vásárolhat papírok hiányában vadászpuskát, de még a horgászáshoz sem elég a pecabot. Kutyát viszont bárki tarthat, függetlenül attól, hogy konyít-e valamennyit hozzá, avagy megrekedt a Lofting által jelzett szinten.

Nem kétséges: az ebtartást „jogosítványhoz" kötni meggondolatlan lépés volna. Így is tömérdek gazdátlan állat vár gazdára - kár volna akadályokat támasztani azok elé, akik szívesen befogadnák őket. Nyilván szép számmal lennének olyanok is, akik nem mennének át a vizsgán, holott már van kutyájuk - tőlük sem lehet csak úgy elkobozni az állatot, meg aztán nem is lenne hová tenni. Az azonban megfontolást érdemel: nem volna e célszerű összefogni az érintetteknek, s megszervezni a kutyatartók iskoláját - ha nem is kötelezően, de legalább önkéntes alapon? Az önkormányzatnak joga és feladata szabályozni az állattartást, eljárni az ezzel kapcsolatos ügyekben; alapos okkal gyanítható, hogy kevesebb lenne a dolga, ha legalább a tudatlanságból származó bonyodalmaknak sikerülne elejét venni. Az állatvédő szervezeteknek alapvető célkitűzése az ember és az állat kapcsolatának harmonikusabbá tétele, az anyagi hátteret pedig a kutyaeledelt és -felszerelést gyártó cégek biztosíthatnák, akik ezúton biztosan célba juttathatnák reklámjaikat...

A kutyával kapcsolatos ismeretterjesztés azonban nem korlátozható egyedül az ebtartókra. Az utcán sétáló kutya létezését kénytelen tudomásul venni az is, aki nem tart állatot. Olyan ez, mint a közlekedés: senki nem mondhatja azt, hogy „nekem nincs autóm, tehát nem alkalmazkodom azokhoz, akiknek van". A gyalogosnak nem kell KRESZ-vizsgát tennie, de vannak szabályok, amelyeket neki is ismernie kell. Meg is tanítják  minden gyereknek az iskolában, hogy merre nézzen, mielőtt lelép a járdáról, és hogy mit jelentenek a jelzőlámpa színei.

Akárcsak az autóbaleset, a kutyaharapás lehetőségének is fokozottan ki vannak téve a gyerekek, hiszen futnak, labdáznak és még számtalan olyan dolgot tesznek, ami a kutya figyelmét felkelti. Többségük vonzódik a kutyához, de csak kevesen tudják, hogyan közelítsenek hozzá. Az idegen kutyával szembeni viselkedés szabályait idejében el kellene sajátítania minden csemetének. Ez megoldható volna közvetlenül az iskolásoknak, óvodásoknak tartott foglalkozásokkal, de a pedagógusoknak szóló képzéssel is. Az a sokat hangoztatott szólam, mely szerint a kutya kiszámíthatatlan, puszta tudatlanságon alapszik: a kutya kiszámítható, ha idejében megtanuljuk kiszámítani.