Az ember által háziasított állatok közül minden kétséget kizáróan a kutya az, amely a legtökéletesebben alkalmazkodott gazdájának életformájához. Mindenhova követte az embert világhódító útján, mellette volt szárazon és vízen, bejárta vele a sivatagokat s a sarkvidékeket, elkísérte  még a világűrbe is. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy ma, amikor az emberiség jelentős része szűk helyre összezsúfolódva, szürke betonrengetegekben éli életet, a kutyák nagy részének is a négy fal között van az otthona. A városi embernek megvan az igénye arra, hogy megossza szűkös életterét ősrégi társával, kapcsolatot tartva általa az egyre távolodó állatvilággal. A lakótelepek eb sűrűsége ma már vetekszik a falvakéval vagy a kertvárosi villanegyedekével. Sokak szemében a kutya lakásban való tartása kegyetlenségnek, valóságos állatkínzásnak tűnik. Az igazság azonban az, hogy ezt a nézetet kizárólag olyan emberek vallják, akik sohasem tartottak kutyát lakásban, és még kevésbé foglalkoztak a kutya viselkedéstanának beható tanulmányozásával. Bármennyire meglepően hangzik is, a kutya természetes viselkedésformáinak valójában sokkal inkább megfelel a lakásban való élet, mint a kerti tartás látszólagos kényelme és szabadsága. A falkában élő ragadozók napjuk jelentős részét egymás társaságában, lusta heverészéssel töltik, s naponta csak néhány alkalommal – általában hajnalban és alkonyatkor – indulnak hosszú, közös portyára, mely végül az izmokat megmozgató, falkán belüli együttműködést igénylő „sportban”, a zsákmány ejtésben teljesedik ki. A látszólagos bezártság ellenére a lakásban tartott kutya életritmusa nagyon közel áll ehhez a természetes mintához: ideje legnagyobb részében békésen szunyókál gazdája lábainál, a napi többszöri séta során pedig éppúgy megvan a lehetőség az idegen szagokkal való ismerkedésre, a fajtársakkal való közös tevékenységre és az intenzív testmozgásra, mint a vadon élő farkasnak, ha vadászni indul. A kertben tartott kutyát ezzel szemben többnyire nem viszi sétálni senki, „hiszen ott van neki a kert!”. Egész nap kénytelen nélkülözni a társaságot, idegen szagot sosem szimatolhat, új vadászterületeket sohasem deríthet fel, nincs kinek visszahoznia a labdát, s unalmas magányának egyhangúságát csak az töri meg, ha a kerítés mögül megugathat egy-egy arra vetődő járókelőt. A lakásban tartott kutya tehát egyáltalán nem szenved, feltéve persze, hogy gazdája nem él vissza négylábú barátjának kiszolgáltatottságával: nem hagyja túl sokáig magára, nem zárja be (vagy ki) az erkélyre, gardróbba vagy előszobába, nem mulasztja el a rendszeres, napi háromszor-négyszeri sétáltatást, és lehetőséget biztosít a testmozgásra. Hat-nyolc óra az a maximális időtartam, amit a kutya napközben elvisel magára hagyva, anélkül hogy a dolgát elvégezhetné, s ezt is csak akkor, ha fokozatosan szoktatták hozzá. A rendszeres séta az embernek is jót tesz, de számára nem létszükséglet, a kutya számára viszont az, hiszen ő „ilyenkor él”. Aki nem képes elfogadni azt, hogy a kutyatartó napja sétával kezdődik és azzal is ér véget, az jobban teszi, ha nem kínozza sem magát, sem az állatot kényszerű együttéléssel. Négylábú barátunknak a lakásban nincs szüksége nagyobb mozgástérre, mint nekünk, de feltétlenül legyen egy méretének megfelelő kosara vagy pokróca, már csak azért is, hogy a gazdi ágyának tulajdonjoga ne képezze vita tárgyát. Nem árt felkészülni arra sem, hogy a kutya jelenlétével a lakásban még a legalaposabb tisztasági rendszabályok betartása mellett is együtt jár némi por és elhullajtott szőr. A melegre érzékeny kutyák számára fontos, hogy legyen a lakásnak hűvösebb pontja, ahova nyáron vagy a fűtési szezonban visszahúzódhatnak. Az, hogy a lakásban csak kis testű kutyát lehet tartani, tévhit.  A lakás nem arra való, hogy a kutya futkározzon benne, s a nagy kutya erre általában kísérletet sem tesz. Természetesen van néhány olyan nagy méretű eb, amelyeknek a számára már kényelmetlen a lakás, de nem az alapterülete, hanem a berendezése miatt. A bútorok elhelyezésénél ugyanis az ember a saját méreteit és mozgását veszi alapul. Az ember meghatározó mérete a magassága, a kutyáé viszont a hossza. A bernáthegyi, dog és más óriások marmagassága is legfeljebb 70-80 cm, lakásaink belmagasságának a felét sem használják ki, fordulósugaruk azonban lényegesen nagyobb, mint a miénk, ezért aztán ha meg akarnak fordulni egy fotel és egy asztal között, általában farolni kénytelenek. Megfelelő, szellős lakberendezéssel azonban számukra is kényelmessé tehető a falak közötti élet. Sokat hangoztatott érv a lakótelepi kutyatartás ellen az, hogy az állatnak nem természetes környezete a panellakás. Akik így gondolkoznak, azoknak a kedvéért elárulom: az embernek sem az. Minket, magunkat körülbelül ötvenezer év választ el barlanglakó őseinktől. Ebeink „mindössze” tizennégyezer esztendeje léptek a háziasodás útjára. Ám ha tekintetbe vesszük, hogy az ember tizennégy évesen válik ivaréretté, és egy nő ritkán szül gyermeket tizenhat éves kora előtt, a kutya azonban tizennyolc hónaposan már tenyészérettnek számít, és ha minden jól megy, hatéves korában velős csonttal ünnepelheti ükunokái születését, az eredmény az lesz, hogy egy foxterriert körülbelül háromszor annyi generáció választ el a farkastól, mint egy matematikust a Neander-völgyi ősembertől. Ez pedig azért – valljuk be – nem csekélység.