Kis dolgok és nagy ügyek
2006.05.08. 16:53
Abban, hogy a kutya a városi körülmények között is elmaradhatatlan társunkká válhatott, nem elhanyagolható szerepe volt a szobatisztaságra való hajlamának: e nélkül nem oszthatnánk meg vele otthonunkat. Ám amíg a kutya és gazdája számára az emésztés körüli dolgok a séta során érnek véget, addig másoknak itt kezdôdik a kapcsolata a kutya életmûködésének jeleivel.
A vadonélô kutyafélék olyan ragadozók, amelyek ivadékaikat általában saját maguk ásta üregben nevelik. A kotorék vizelettel, ürülékkel való beszennyezése egészségügyi szempontból nagy kockázatot jelentene a lakók számára, hiszen tömérdek kórokozó elszaporodásának nyújtana táptalajt. Ezért aztán az üreglakó állatoknak kialakult az ösztöne, amely arra készteti ôket, hogy állandó tartózkodási helyüktôl távol szabaduljanak meg anyagcseretermékeiktôl. A vizelet és az ürülék ugyanakkor jellegzetes szaga folytán igen alkalmas a terület megjelölésére, ezért is célszerû a territórium peremén elhelyezni. A kutya örökölte ezt a késztetést kotoréklakó ôseitôl, s míg a háziasítás során tömérdek öröklött viselkedésformája feleslegessé vált és eltompult, addig ennek a tulajdonságnak az ember is hasznát vette, így ez az ösztön aktív maradt. Ennek köszönhetô, hogy a kutya megtanítható a szobatisztaságra – az ember általi nevelés szerepe e tekintetben csak másodlagos. Azoknak az állatoknak, amelyeknek nincs „állandó lakhelyük”, s minden nap másutt térnek nyugovóra, ilyen tulajdonságuk nem alakult ki. Az, hogy még a hozzánk legközelebb álló csimpánz is válogatás nélkül piszkít bárhová, sejteni engedi, hogy maga az ember is csak azután lépett a szobatisztaság útjára, hogy „lejött a fáról” és barlanglakóvá vált.
Szoba- és kerttisztaság
A kiskutya tehát gyakorlatilag magától, ösztönösen lesz szobatiszta, amint erre fizikailag képessé válik. Ehhez nem szükséges beleverni az orrát a saját piszkába, mindössze lehetôvé kell tenni számára, hogy szükségét a saját közvetlen otthonán kívül végezze el. A néhány hetes vagy hónapos kölyökkutya – éppúgy, mint a csecsemô – még igen sûrûn vizel és ürít, ezért sokkal gyakrabban kell kivinni, mint a felnôtt állatot. Etetés után például (és ugyebár ebben a korban még az is napi három-négy alkalmat jelent) mindig számolhatunk azzal, hogy az újabb adag táplálék ki fogja nyomni a kis pocakból azt, ami az elôzôbôl megmaradt. Igyekezni kell tehát minél hamarabb olyan helyre jutni, ahol a kiskutya elvégezheti teendôit, s ekkor megdicsérni érte. Ne feledjük: ha mégis odabent esik meg a dolog, az többnyire nem a kölyök bûne. Tudja ô nagyon is jól, hogy ez nem helyénvaló, s bôven elég, ha rosszalló szavakkal megerôsítjük ezt benne. Ha viszont túlságosan gyakran hozzuk olyan helyzetbe, hogy nem tudja visszatartani, s (akár saját bûntudatunk folytán) elnézôek vagyunk vele szemben, megeshet, hogy kiválaszt magának egy helyet – afféle „türelmi zónát” –, s késôbb esetleg akkor is élni fog ezzel, ha nem is volna feltétlenül szükség rá. Kevesen tudják, de a házôrzô eb is „kerttiszta” lesz, ha a szobakutyához hasonlóan megadják rá neki a lehetôséget. Az, hogy a kertben tartott kutyának jó dolga van, mert bármikor könnyíthet magán, tévedés: csak kényszerbôl ürít a saját kertjébe, hiszen nem tehet mást. Ha rajta múlna, legfeljebb a kerítésoszlopokon hagyná ott a névjegyét, azt is csak miheztartás végett. Mivel azonban valahol végtére csak el kell végeznie a dolgát, a gazdája pedig nem szól érte, végül kialszik benne az ôsi ösztön, de emiatt azért ne irigyeljük...
„Taposóakna” helyett trágyadomb
A kutyatulajdonos szempontjából tehát az a jó, ha az eb a saját lakóhelyén kívül szabadul meg anyagcseretermékeitôl, és a kutya partner is ebben. Más szemszögbôl nézve azonban éppen itt kezdôdik a gond. Az utcai kutyapiszok természetesen csak a túlnépesedett városi környezetben okoz problémát, hiszen az ember-, állat- és természetközeli vidéki környezetben egyrészt bôven van olyan hely, ahol az állat feltûnés nélkül elvégezheti a dolgát, másrészt pedig ahol jószágot tartanak, ott az eb csupán egy a számos trágyatermelô közül – és valljuk be, még csak nem is a legtermékenyebb... Az aszfaltdzsungelben mindez megváltozott: itt a kutya az egyetlen utcára piszkító élôlény – vagy legalábbis az egyetlen tetten érhetô. Ráadásul a kutyasûrûség megnövekedett: egy háztömbben, amely nem foglal el több helyet, mint egy falusi porta, több tucatnyi eb is lakhat (az embersûrûség még egészségtelenebb mértéket öltött, de errôl kevesebbet beszélünk...). A kutyapiszok-probléma enyhítésére számtalan kísérlet született már, kezdve a legolcsóbb s egyben legdiktatórikusabb megoldástól, mely szerint a tulajdonost kötelezik a szennyezôdés eltávolítására, egészen az olyan költséges próbálkozásokig, mint a külön erre a célra kifejlesztett szippantójárgányok bevetése. Feltalálták a kissöprûbôl és lapátkából álló „kutyaszettet”, a speciális papírzacskót meg a nyeles kutyabilit, és elrendelték, hogy az ebek a járda melletti csatornalefolyóra ürítsenek – mindhiába. Talán a leginkább halvaszületett kezdeményezésnek éppen a közelmúltban voltam tanúja: egy kutyák által is rendszeresen látogatott parkban négyszer négy méteres, körbekerített, sóderral felszórt „kutyavécét” létesítettek, aminek elôre is látható eredménye tizenhat négyzetméternyi bûzlô, legyektôl rajzó trágyadomb lett a játszótér tôszomszédságában.
„Utcatiszta” ebek
Egyedül az nem jutott még eszébe az illetékes szerveknek, hogy az állat viselkedésében keressék a probléma megoldását. A kutya ugyanis természeténél fogva „utcatiszta”: ha csak teheti, nem végzi el a dolgát a szilárd útburkolaton, hanem félreesô, lehetôleg növényzettel borított helyet keres erre a célra. Szívesen választja a rézsût, töltés oldalát – talán azért, mert ott legalább az egyik oldalról védve érzi magát ebben a nyilvánvalóan eléggé kiszolgáltatott testhelyzetben. Ezek az ösztönbôl eredô szokások csak akkor alakulnak ki a kutyában, ha kölyökkorától kezdve lehetôsége nyílik a választásra. Ha pórázvégen rángatják végig az aszfalton egyik saroktól a másikig, az élettani kényszer ugyanúgy úrrá lesz az öröklött késztetéseken, mint a bezárva tartott állat esetében. Az egészen denaturált belvárosi részeken azonban egyáltalán nincs olyan terület, ahol a természet maradéka képes lehetne megbirkózni a kutyaürülékkel. Az az állat, amely kizárólag az aszfaltot koptatja, értelemszerûen a névjegyét is az aszfalton hagyja, onnan pedig nem tûnik el magától. Az egyetlen igazán hatékonynak tûnô kezdeményezést a pesti Bakáts tér környékén láttam: itt a járdát szegélyezô fák tövén fél méter magas kôkereteket emeltek, melyeket homokkal töltöttek fel. A fák tövéhez amúgy is vonzódó ebek örömmel használják ezeket az „illemhelyeket”, s a homok felsô rétege rendszeresen cserélhetô. Mi több, még maga az ebtartó maga is könnyebben el tudja távolítani innen a szennyezôdést – a kérdés csak az, hogy hova tegye?
Megfogható szennyezések
Sokat hallunk arról, hogy egy bizonyos nemzetközi egyezmény veszélyes hulladékká nyilvánította az állati ürüléket (kevesebbet arról, hogy az említett egyezményhez – mint általában az állatvédelmi egyezményekhez – Magyarország nem csatlakozott). Természetesen nem ártalmatlan anyag a kutyapiszok sem: a bélférgekkel fertôzött eb például az emberre is veszélyes paraziták petéit ürítheti (bár ami a kóbor macskákat vagy a városi galambokat illeti, azokhoz képest a szobakutya „kispályás játékos” a fertôzésközvetítés terén). Ám ha az ártalmasnak minôsített anyagot nem gyûjtjük külön, hanem egyszerûen bedobjuk a kukába a többi szemét közé, akkor kiderül, hogy az egész veszélyeshulladék-dolog – a pesti aszfaltszlengnél maradva – csak mellébeszélés. A kutyagumival az a legnagyobb baj, hogy túlságosan is kézzelfogható. Ami az autókból kijön hátul, az minden katalizátor ellenére is sokkal ártalmasabb, mint a házikedvencek ürüléke, mégis mosolygásra késztetne bárkit, ha elrendelnék, hogy mindenki takarítsa el maga után – hiszen nyilvánvaló, hogy ez technikailag megoldhatatlan. A kutyagumi összeszedését elvileg a gazdának kellene elvégeznie, és még csak fintorognia sem illene, hiszen a parasztember is zokszó nélkül kiganajozza a saját jószága után az istállót. Ám ha a tömérdek eldobált szemétre, cigarettacsikkre, sörösüvegre tekintek, az a határozott érzésem támad, hogy ezt az egész köztisztasági problémát nem a kutya hátsó felétôl, hanem valami egészen más irányból kellene megközelíteni...
|